Helyszín: Magyar Papírmúzeum, Dunaújváros, Papírgyári út 46. Megtekinthető: 2026. május 22 - október 15-ig

A kiállítást megnyitotta Dr. Bardi Terézia Anna művészettörténész

Kiállításmegnyitó

Pelbárt Jenő: Személyes tájak

Dunaújváros, 2026. május 22.

„Mindenkinek, aki meghal, hagynia kell maga után valamit, mondta a nagyapám. Gyereket vagy könyvet, festményt, házat vagy egy falat, amelyet felépített, egy pár cipőt, amit csinált. Vagy egy kertet, amelyet beültetett. Valamit, amit a kezünk megérintett, hogy lelkünknek legyen hova költöznie halálunk után, hogy ha az emberek egy fára vagy egy virágra néznek, amit mi ültettünk – minket lássanak abban. Egyre megy, mit csináltunk, csak az a lényeges, hogy ha valamihez hozzányúlunk, azt változtassuk meg úgy, hogy ránk emlékeztessen akkor is, ha már levettük róla a kezünket. A hozzányúlás módjában különbözik az igazi kertész attól, aki csak nyírja a füvet. A fűnyíró tevékenysége olyan, mintha soha nem is lett volna, a kertész egy életen át jelen van a munkájában.”

Ray Bradbury: Fahrenheit 451

Teremteni valamit, hátrahagyni valamit – alkotó emberek örök vágya (és titkon, mélyen legbelül talán minden emberé). Hátrahagyni valamit, emlékül, emlékezetül ­– „Exegi monumentum aere perennius” – írja Horatius … Emlékeket őriznek Pelbárt Jenő itt bemutatott tájai is, melyekről a kiállítás is a címét kapta: „Személyes tájak”. Nem összegző, az eltelt idők műveiből szemezgető kiállítás, hanem a majd fél évszázados alkotómunka 2023 és 2026 közötti, máig tartó, jelen szakaszának termése látható a falakon, melyek törzsanyagát tájképek alkotják. Különös, különleges tájak – első pillantásra nem a klasszikus tájképfestészet, illetve egy-egy várost és környékét megörökítő veduták    hanem az antropomorf tájképek hagyományait viszik tovább – azoknak, a táji elemekből gondosan felépített tájképeknek a hagyományait, melyek szemlélésekor hirtelen a néző mintegy „megtorpan”, hirtelen arra eszmél rá, hogy mégsem azt látja, amit először megpillantott, – illetve azt IS látja; valamiféle szürreális, világban, talán egy álomban egyszerre két valóságot lát (ha létezhet ilyen …) egy tájat, annak minden, gondosan megformált elemével, ugyanakkor pedig, az egyes tájelemeket egy másféle egész részeiként értelmezve, eddig elrejtett értelmeket feltárva, egy illúziókra épülő világ ’realitásában’ emberi arcok tárulnak fel. 

A nagyközönség számára minden bizonnyal Giuseppe Arcimboldo (1526–1593) különleges, a négy elemet (a négy évszak és a négy elem – Tűz, Víz, Föld, Levegő – allegóriáját, és különböző foglalkozásokat és mesterségeket képviselő embereket, és uralkodóját, II. Rudolf (1552–1612) német-római császárt és magyar királyt is különböző, az megjelenített allegóriához, illetve ábrázoláshoz illő növényekből (zöldségekből gyümölcsökből, virágokból), állatokból (halak, rákok, kagylók, fóka) és tárgyakkal (gyöngysor, aranyból készült, ékköves lánc, fegyverek, könyvek, hordó, kosár) összeállított képmásai a műfaj legismertebb alkotásai, jóllehet a műfaj a XVII–XVIII. században is számos alkotással képviseltette magát, melyek jó része nyomtatásban is megjelent és terjedt.

A kutatás és a hagyomány szerint ezeknek az antropomorf képeknek és tájalakításoknak az ősforrása egy minden bizonnyal Rodoszról származó építész, Dinocrates (Deinocrates) tervében keresendő, aki Nagy Sándor (Kr. e. 356–323) előtt tisztelegve az Athos-hegyet egy monumentális szoborrá kívánta volna formálni, illetve a szobrot és a hegy természetes formáit összeolvasztani. A tervét Nagy Sándornak ismertető építész történetét Vitruvius hagyta ránk a De architectura, libri decem II. könyvében (1-3. rész). Dinocrates a hegyből kiemelkedve, illetve a hegyen, – mint egy trónszéken – ülő, sisakos-páncélos (minden bizonnyal Nagy Sándor arcvonásait viselő) hős ülő portréját álmodta meg, ki, bal kezében egy hatalmas várost, míg jobbjában egy kelyhet tart, amelybe a hegy patakjainak a vize gyűlik egybe, hogy a kehelyből a tengerbe ömöljön.

Annak ellenére, hogy Nagy Sándornak tetszett a terv, a mű sohasem készült el: Nagy Sándor – államférfihoz méltóan – a következő érveléssel vetette el: „Mert ahogy a csecsemő anyja tejéből táplálkozik, és attól függ a felnőtté válása, úgy függ egy város is a környező vidék termékenységétől gazdagsága, népességének ereje, és nem utolsósorban az ellenséggel szembeni védelme szempontjából. Bár tervedet talán végre is hajthatják, mégis tartom azt politikailag nem célszerűnek. Mindazonáltal kérem, hogy látogass meg, hogy más módon is kihasználhassam találékonyságodat.”

A tervet (az építész nevét egy másik névváltozában, Cheirocrates-ként megadva) Strabon is megemlíti (14:1), ám Dinocrates tervének semmilyen ábrázolása nem maradt ránk az ókorból – századok elteltével, azonban több művészt megihletett. Akár úgy, hogy képen örökítsék meg Dinokrates tervét, akár úgy, hogy a történet hatására antropomorf képeket készítsenek.

Az elsőre – vagyis annak megörökítésére, hogy hogyan is akarta Dinokrates átformálni a hegyet – a legszebb példa talán Johann Bernhard Fischer von Erlach (1656–1723) sokat idézett metszete, mely az építésznek 1725-ben, Lipcsében megjelent Entwurff Einer Historischen Architektur című, monumentális művének 18. táblájaként jelent meg, a metszetet kísérő leírással. Pietro da Cortona (1596–1669) elképzelését Dinokrates tervéről François Spierre 1666-ban megjelent, Pietro da Cortona rajza után készült lapján láthatjuk, melyen Cristobal Lozano átnyújt VII. Sándor pápának egy metszetet, mely egy férfit ábrázoló szoborrá átalakított hegyet ábrázol. A kép hátterében már ott áll készen a papíron megörökített műalkotás, Dinocrates tervének képmása, mely megformálásában híven követi mindazt, amit Vitruviustól megtudunk.

Pierre-Henri de Valencienne (1750–1819), korának egyik jeles tájképfestője „A Nagy Sándor-emlékművévé kifaragott Athos-hegy” című, 1796-os képén festette meg, hogyan is képzelte el a szelíd, bukolikus görög tájban kiemelkedő, hatalmas Dinokrates-művet. 

A másik csoport gyökereit egy kiváló német jezsuita tudós, polihisztor, Athanasius Kircher SJ (1601/ 1602–1680) ki – csak zárójelben megjegyezve a Musaeum Kircherianum, egy antik emlékeket, műalkotásokat, különlegességeket felvonultató Wunderkammer összegyűjtője, nyelvész, az egyiptomi, a kopt és a kínai nyelvek kutatója, illetve egyiptológiai, kopt és sinológiai tudományok művelője, vulkánokat és fosszíliákat kutató geológus, csillagász, matematikus, történész és zeneszerző volt, aki mindezek mellett biológiával, orvostudományokkal és (természetesen) Bibliakutatással is foglalkozott. A hagyomány szerint, az élete derekán, 1645/1646 körül megjelent, Ars magna lucis et umbrae című alkotását, egy fekvő, szakállas férfifejként, illetve nyakként is értelmezhető, hegyes-völgyes, sziklás, a vidéki életet, mezei munkákat ábrázoló, antropomorf tájképét Vitruvius története inspirálta.

Valószínűleg Kircher műve ihlette az idősebb Matthäus Meriannak (1593–1650) tulajdonított antropomorf tájképet, vagy Wenceslaus (Václav) Hollar (1607–1677), két állapotban is megmaradt metszetét, melyet számosan másoltak, illetve inspirációként használtak, így például ezen, az 1797-ben kiadott, színezett változaton.

A XVII–XVIII. században igen kedvelt technika, illetve művészi kifejezésmód, az antropomorf tájképek, illetve a különböző növényekből, állatokból vagy tárgyakból összeállított emberalakok készítése (egy-egy mesterség allegóriájakor ez utóbbiak általában a mesterségekre utaló környezetük elemeiból építkeznek – egy szép példa erre a kertész ábrázolása egy XVII. századi francia művész, Nicolas de Larmessin (1645 körül –1725) rézmetszete, a „Les Costumes Grotesques et les Metiers” sorozatából) egészen máig a képzőművészeti eszköztár része maradt.

Pelbárt Jenő tökéletes biztonsággal használja tájképein az eszköztárnak a képzőművészeti hagyományban megismert elemeit, ugyanakkor tájai kilépnek az antropomorf tájképfestészet hagyományrendszeréből, illetve kereteiből, a kifejezésmód egy új ösvényén járnak. Tájai személyes tájak, rajtuk, mint egy könyv lapjain – művészek, írók, költők, festők, tudósok, nagy elődök portréin keresztül (a portrékban és a portrék körül kibontakozó tájakban) – feltárulnak azok a kulturális–művészeti viszonyítási pontok, amelyekre Pelbárt Jenő hivatkozási pontokként, útjelzőkként tekint – Ady Endre, Arany János, Babits Mihály, Boncza Berta, Csokonay Vitéz Mihály, Csontváry Kosztka Tivadar, Illyés Gyula, Joan Miro, Jókai Mór, József Attila, Juhász Ferenc, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Móra Ferenc, Pablo Picasso, Petőfi Sándor, Radnóti Miklós, Szabó Lőrinc, egyik mestere, Szász Endre, s nagy elődök között Sebestyén Gyula és Károlyi Gáspár. 

A magyar kultúra nagyjai, kiket, a tájképein kiformálódó arcmásokban Pelbárt Jenő nemcsak, mint saját maga viszonyítási pontjait, szemléletének, világlátásának, egyes életszakaszainak, illetve életének formálóit, számos esetben példáit tárja elénk, hanem – ahogyan azt ars poeticájában is megfogalmazta – utódai, gyermekei, unokái, s majdani déd-, és ükunokái számára készített példatárként, egyfajta „kis tükörként”, mely nem szavak, intelmek, tanulságok, példázatok és tudós hivatkozások könyvlapokon rögzített soraival, hanem a tájakban feltáruló arcmások életével és az életművek példáival kíván nevelni, oktatni, tanítani, művelni – átadni a tudást, továbbadni a hagyományt. A kiállítótermek falaira, illetve a publikációk lapjaira kerülve pedig nemcsak saját utódai, szűkebb környezete, hanem a képeket szemlélő tágabb világ, számos generáció számára kíván egy-egy példát felmutatni, inspirálni. A tájelemek minden részlete, amelyekből egy-egy arckép összeáll, szorosan kötődik az ábrázolthoz, életéhez, szellemiségéhez, illetve alkotásaihoz, irodalmi, képzőművészeti, kulturális hagyatékához – a képek részleteiben felsejlik, vagy kiemelkedik egy-egy mű részlete, a művészhez kötődő valós, vagy allegorikus-szimbolikus tájak, tájelemek.

Kiállított képein a tökéletes grafikai tudás és formaképzés mellett tájainak színpompás világa a festő színek iránti szeretetéről és érdeklődéséről vall, anyagválasztása, technikája pedig kísérletező kedvét, játékosságát példázza. Művészi munkássága során mindig kísérletezett (magát kísérletező művésznek is vallva), színekkel, formákkal, anyagokkal, technikákkal. Mindig is erőteljesen vonzódott a színekhez és azoknak a képeken való megjelenítéséhez, mindig is érdekelte, hogy lehet különböző színeket megjeleníteni képein – munkásságának s kísérletező hajlamának megértéséhez nem érdektelen, hogy nyomdamérnökként színelméletet is tanult. Színelméletei kutatásaihoz, a színekkel való kísérletezéséhez köthető egyrészt anyagválasztása is, az, hogy farostra fest (igaz, nehezebb rajta kikeverni, felrakni a színeket, alapozásán a színek szinte végtelen palettáját festheti meg), másrészt technikai kísérletei, így az alla prima technika elvetése, és a festéknek több rétegben való felvitele.

Arckép-illúzióit interaktív festészetnek, interaktív műveknek is nevezi – a megformált üzenet egyszerre vált ki érzelmi és tudatos, történelmi, művészettörténeti, irodalmi tudáson alapuló reakciót – a képek közvetítenek, „kérdéseket tesznek fel” a szemlélőnek, és „kérdéseket generálnak” a szemlélőben, aki tehát nemcsak válaszol, hanem maga is tovább kérdez és válaszol …. A fenti vizuális elemek mellett az arckép-tájakban ábrázolt szereplőktől származó, a magyar rovásírás betűivel kiírt szövegek, idézetek állnak a képeken, tovább erősítve a képek által közvetíteni kívánt üzenetet. A művész már évtizedek óta foglalkozott rovásírással egy ajándékba kapott könyv nyomán – s vízjelet is talált rovásírásos emléket őrző térképen. A rovásírás jeleinek hatására, egyfajta saját nyelv, valamiféle saját titkosírás kialakításán gondolkodott (s itt csak röviden utalhatunk például Leonardo titkosírással írt, számos rajzát, tervét is kísérő szövegeire). Pelbárt Jenő körülbelül 20 évvel ezelőtt kezdett el a maga által „rovásképeknek” nevezett festményeket készíteni, majd a személyes tájakba beépülő arcokat ábrázoló sorozatának képeire is felkerült a rovásírás – a képet szemlélőnek első lépcsőben meg kell fejteni a jeleket, az írást, el kell olvasni a szöveget, majd ezután jön a felismerés (egyből, hirtelen, vagy további kutatások árán), hogy az ábrázoltaktól vett, a mű hatását tovább erősítő idézetet olvas, amelyen tovább elmélkedhet.

A magyar rovásírás mára már sokak számára rejtélyes és elfeledett szimbólumrendszeréből építkeznek a „Hagyományőrzés”, az „Ősi táj” és „A hegy szelleme” című művei.

Emlékei szerint a művész úgy tíz éves forma lehetett, amikor magával ragadta a vízjeleknek a papírokban feltáruló szépséges világa, s első vízjeles papírjait elkezdte gyűjteni. A vízjelek iránti szeretetet, érdeklődést és önképzést hamarosan szisztematikus tanulás követte – a magyar, s a nemzetközi vízjelkutatás egyik kiválósága, Bogdán István (1922–2001) tanította, s Pelbárt Jenő hamarosan már segítette is Bogdán vízjelkutatásait.

Fiatalkorától rajzolt és festett, festőakadémiára járt, majd Zürichben komputergrafikai tanulmányokat végzett, nagy hatással volt rá zürichi mestere.

1983-ban nyitotta meg első, önálló kiállítását, melyet azóta 28 önálló kiállítás (ez tehát a harmincadik) és számos csoportos kiállítás követett.

A vízjelek iránti szeretete és vízjelkutatásai papírtörténeti érdeklődésének csak egy szeletét jelentik – vízjelkutatásaihoz (és minden bizonnyal az alkalmazott grafikához és a komputergrafikához) kötődően (is) már fiatalon szenvedélyesen belevetette magát a nyomdászat, a papíripari hagyományok és a papírtörténet világába. A komputergrafika mellett vonzotta az alkalmazott grafika, számos kiváló terv fűződik nevéhez, így például 1000 részvényterve egyikeként ő tervezte az 1989 utáni, első új részvényt. 1989 után, nyomdamérnökként részt vett a bankjegyek kiállításának megreformálásában, ezután már (újra) vízjeles papírra készültek a bankjegyek.

1975-ben lépett be a METESZ-be, 1979-ben a Papíripari Hagyományok Védelmi Szervező Bizottságának tagja lett, egyik mozgatórugója lett annak a (már a XIX. század első felében kibontakozó), mozgalomnak és igénynek, mely felismerve egy magyar papíripari múzeum létrehozásának szükségességét, Klebelsberg Kunó majd Bogdán István kezéből átvéve a stafétabotot megteremtette a mára világhírű Magyar Papírmúzeumot, melynek falai között megnyílik most tárlata. Vízjelkutatásainak összegző és kutatóbázisa a Magyar Vízjel Adatbank, melyet 1995-ben kezdett el kiépíteni, majd 2003-ban megjelent a Magyar Vízjel folyóirat, 2008-ban megalakult a MAPAVIT (melynek alapításától elnöke), 2012-ben létrejött az alapítvány, 2016-tól pedig itt, Dunaújvárosban megnyílt a Magyar Papírmúzeum (melynek megnyitása óta kurátora és igazgatója) – 30. kiállításával tehát a művész mintegy a 10 éves a Magyar Papírmúzeum, illetve a kiállított tárgyakat megalkotó, megtervező, kinyomtató, s a papírokat és a vízjelszitákat elkészítő, nagy elődök előtt is tiszteleg. Olyan elődök előtt, mint a személyes tájak portréinak egyikén megörökített, „Születésében megáldott, életében istenes, halálában halhatatlan Károlyi Gáspár”, kinek a Biblia első teljes magyar fordítását köszönhetjük: az 1590. június 20-án befejezett, és négy év múlva, Vizsolyban nyomtatásban is megjelent művészet- és nyomdatörténeti mestermű, a Vizsolyi Biblia (melyhez a művészt számos személyes szál is köti).

A papír-és vízjelkészítők előtt tiszteleg a kiállítás több képe is, a papírkészítőknek emléket állító, a merített papíroknak csak tüzetes szemlélődéssel, sokszor inkább csak nagyító alatt feltáruló szálait idéző, egymásba ízesülő kavargó formákat felmutató „A papírkészítő álma”, a papír szálait, szerkezetét szinte mikroszkóp alatt láttató, elemeire bontó, és egy hatalmas erejű robbanás látványát felidéző, „Újrapapír”, a vízjelek ezernyi formájának, rajzolatának világából építkező „Vízjeltáj” és a „Vízjeltáj színesben” című képe.

Jómagam filigranológusként ismertem meg Pelbárt Jenőt. Ismeretlenül, telefonszámát a telefonkönyvből, illetve a Magyar Papírmúzeum és a Magyar Vízjel Adatbank internetes oldalain fellelt telefonszámokból kikeresve-próbálgatva, telefonon vettem fel vele a kapcsolatot, mikor egy tudományos publikációmhoz a stíluskritikai alapon meghozott datálási javaslataimat a vizsgált rajzok papírjai vízjeleinek segítségével akartam hitelesíteni, illetve pontosítani. Késedelem nélkül, azonnal, időt és fáradságot nem kímélve, azonnal segített és osztotta meg velem tudását a vízjelekről és azok készítési módjáról. Hatalmas lexikális tudása, vizuális memóriája és asszociációs képessége mellett rögtön feltűnt vízjelrajzainak pontossága és szépsége, a rajz, a rajzolás szeretete és szenvedélye is, mely minden mozdulatából, hozzáállásából, azonnal kisugárzott.

Csak ezután derült ki számomra, hogy – bátran mondhatjuk – egy XXI. századi reneszánsz emberrel hozott össze a jósorsom. Kiderült, hogy a tudós filgranológus, a papírmúzeum muzeológusa-vezetője, számos szakmunka szerzője, kötetek és folyóiratok szerkesztője, képzőművész is. Csak jósokára, erre a megnyitóra készülve tudtam meg, hogy tudós malakológus (és igen, a csigák és kagylók formáinak, tekervényeik íveinek rajzolata tudatosan vagy öntudatlanul beépül képzőművészeti alkotásaiba), majd azt is, hogy szépíró is, számos kötet, főképp sci fi szerzője (a science fiction világában való kalandozás inspirálta az „E. T. a párját keresi” és a „Kozmikus találkozás” című képeit. S ez utóbbi formáiban, kifejezésmódjában, s szimbolikus világában számomra titokzatos szálakkal kapcsolódik „A papírkészítő álma”, az „Újrapapír” és a „Kapcsolat” című képeihez.).

Rejtett tájak, szimbolikus világok ösvényeire visz a „Betekintés a női lélek rejtelmeibe”, a „Rejtőzködő” és a „Féltékenység” című műve, s valós tájak, tájélmények absztrahálódnak szimbolikus, allegorikus tájakká a „Figyelmes táj” és a „Tájemlék” című alkotásain.

Hogy inkább író vagy képzőművész-e? – mindkettő. Képeinek erőteljes vizuális világa mintegy könyvek lapjait tárja fel, írásaiban képek tárulnak fel, akár papírokon, papírokban. A múltnak mély kútjába néz, tudást és emlékeket őriz, rögzít és közvetít.

Ahogyan a Fahrenheit 451 című könyve végén Ray Bradbury írja főhőséről, Montagról: „De most ezen a reggelen még hosszú gyaloglás vár rájuk, egészen délig. S ha mind hallgatnak, ez azért van így, mert sok mindent át kell gondolniuk, és sok mindenre kell emlékezniük. De talán majd ha a nap magasabbra emelkedik, s felmelegíti őket, beszélgetni kezdenek, vagy legalábbis elmondják, amire emlékeznek, hogy biztosak legyenek abban, hogy a tanultakat jól megőrizték, és semmit sem vesztettek el belőle. Montag érezte, hogyan formálódnak, fortyognak benne a szavak. S amikor majd reá kerül a sor, mit ad hozzá egy ilyen napon ahhoz, hogy megkönnyítse az utat? Mindennek rendelt ideje van. Igen. Ideje a rontásnak, és ideje az építésnek. Igen. Ideje a hallgatásnak, és ideje a szólásnak. Igen – ez minden. De mi mást tud még, mi mást? Még valamit…

“… és a folyóvízen innen és túl életnek fája vala, mely tizenkét gyümölcsöt terem vala: minden hónapban meghozván gyümölcsét, és levelei a népek gyógyítására valók.”

Igen, gondolta Montag, ezt őrzöm magamban délig, délig…

Amikorra a városba érünk.”

Hölgyeim és Uraim! Pelbárt Jenő festőművész kiállítását ezennel megnyitom. Köszönöm, hogy meghallgattak.